Lucy Gostwick

Némi vargabetűvel 2001-ben az Oxfordi Egyetem harmadévese lettem.  Eljött az, amitől rettegtem:  angol és német irodalom szakosként kilenc hónapot egy német nyelvű országban kell eltöltenem, hogy magamba szívjam a kultúrát és a nyelvet.  Korábban maximum csak egy hónapot éltem külföldön és őszintén szólva nagyon ideges voltam.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert csak enyhén jelentkeznek nálam a Cf tünetei, soha nem kaptam eddig vénás kezelést és nem szorulok rendszeres kórházi bennfekvésre sem.  Napi kétszer próbálom a fizioterápiát csinálni, és annak idején Colomycint szívtam Pari Boy porlasztóval.  Általában hat Kreont veszek be egy étkezéshez, egy sor vitamint, más antibiotikumot és antidepresszánst is szedek.

Nem kicsit problémáztam azon, hogy ezt a rengeteg szert hogyan szerzem be majd  Németországban.  Nagy-Britanniában egy évre előre is kiválthatjuk a gyógyszereinket és így pénzt spórolunk meg.  Úgy döntöttem így teszek és majd egy kis bőröndben átviszem a készletem Németországba és ha hazamegyek látogatóba, majd újra feltankolok.

A British Councilon keresztül osztálykísérői állást is ígértek nekem egy Stuttgarti gimnáziumban.

Miután egy őszi napon 2001-ben begyömöszöltük csomagjaimat a kocsiba, szüleimmel a zuhogó esőben átutaztuk a fél kontinenst, majd elfoglaltam jövendő otthonom.  Nagyon megszerettem ezt a kis új építésű kétszobás lakást.  Tökéletes hely volt egy Cf-es számára:  már-már képtelenül tiszta, a hálókban vadonatúj, könnyen porszívózható, vékony padlószőnyeggel.

A lakás Stuttgart reptérhez közeli külvárosában volt, egy nagy kiterjedésű kiskertes övezet környékén.  A helybeliek mindenféle zöldséget termesztettek itt, amit csak el lehet képzelni:  tököt, kukoricát, káposztát.  Mivel imádom a természetet, sok időt töltöttem itt.  Szerencsére farkas étvágyam van és érdekel is, hogy hogyan készül az étel, különösen izgalmasnak találtam tehát, hogy lakásomtól egy sarokra figyelemmel kísérhetem a zöldségfélék növekedését.

A helyiek a heti bevásárlásukat a városrész főutcáján levő kis szupermarketben végezték, fonott kosárral a karjukon jártak oda.  Bár túl fiatal voltam (körülbelül harminc évvel) ehhez a szereléshez, mégis alkalmazkodtam a szokáshoz.  Németország már készülődött az Euró bevezetéséhez, de egyenlőre - bár a matek soha nem volt az erősségem – minden egyes dolgot, amit a kosaramba tettem lelkiismeretesen átszámítottam német márkáról angol fontra.

A betegségem miatt mindig odafigyeltem az egészséges étkezésre és arra, hogy megfelelő arányú gyümölcsöt és zöldséget is egyek.  Tanulmányévem alatt viszont meg szerettem volna ismerni a német konyhát is, és azon vettem észre magam, hogy kolbászon és felvágotton élek.  Az itteni csoki és keksz is nagyon ízlett – például a mézeskalács – , de a kedvencem a marcipános püspökkenyér, amit leginkább karácsonykor fogyasztanak.  Nagyon tetszettek a kávéházak és a sütemény.  Amikor anya látogatóba jött kifejezetten ezért, a kávézás meg a sütizés öröméért vittem el őt egy cukrászdába.  A német konyhához minden nehézség nélkül alkalmazkodtam, bár én szerencsés alkat vagyok és soha nem volt súlyproblémám

Jó kaland volt a gimnáziumi munka is, különösen a 11 évesekkel volt jó együtt dolgozni.  Ebéd utánra angol klubot szerveztem, sokat játszottunk s magazinokból vágtunk ki szókártyáknak való képeket.  A nagyobb gyerekek rábeszéltek, hogy hozzam át otthonról a legújabb South Park videót és órák után angolul néztük.  Nem volt probléma a betegségemről beszélgetni velük.  Vezetőtanárom is tudott az állapotomról,de ő sajnos nem volt nagyon megértő, amikor néhányszor beteget jelentettem.  Egészében véve a Cf nem akadályozott tanári munkámban.

Megismerkedtem néhány brit diákkal és gyakran  mentünk el együtt szórakozni a városközpontba.  Sajnos a sörhöz itt sem tudtam hozzászokni, s ez bizony nagyon ciki ebben az országban.  A  Sörfesztiválon két literes hordókba mérik a sört, s mindent beleadtam, hogy lenyomjam, de azzal a mennyiségű gyógyszerrel, amit én szedek nem egyezett.  A Sörfesztivál az ivódalokat játszó goromba rézfúvósokkal és a nyuszijelmezes, asztalon táncoló lányokkal így is nagy élmény volt!

Sportolásként leginkább futni jártam a káposztaföldekre, bár a kocogás nekem nem igazán jön be.  Jobban szeretek gyalogolni, szóval minden nap gyalog jártam iskolába és onnan haza.  Ottlétemkor egyszer végeztem igazán komoly, intenzív mozgást, egy barátommal köredzettünk az egyetemi sportpályán.

Sikerült tartanom magam a napi két fizioterápiás tornához és a kétszeri inhalálással sem zavartam az albérlőtársamat.  Háromhavi gyógyszeradagot vittem ki magammal és hazautazáskor feltöltöttem a készleteimet.  Izgultam, hogy esetleg a reptéren gond lesz a porlasztóval meg a kompresszorral és nem engedik, hogy felvigyem magammal a gépre, de végül is minden simán ment..

Bár otthoni orvosom azt javasolta, elég ha három havonta találkozunk, én mégis úgy döntöttem, hogy felveszem a kapcsolatot egy stuttgarti kórházzal.  Amint megérkeztem, jelentkeztem ellenőrzésre.  Ez teljesen szükségtelen volt, ráadásul az orvos felírt számomra egy rakás orvosságot, amiért meglepetésemre, fizetnem kellett volna.  Úgy gondolom, hogy egy Anglián kívül élő cf-es számára nagy terhet jelenthet az orvosi kezelések költsége.  Mi britek természetesnek vesszük és mindennapinak tekintjük a majdnem ingyenes ellátást.

Cf szempontjából a legrosszabb eset, ami Németországban történt velem a vérköpés volt.    (A  tüdőben a hörgőnyálkahártya alatti ér megpattan és vérzik.  Ez általában váratlanul történik.)  Egyedül voltam és nem tudtam, kinek szóljak.  Végül felhívtam egy barátomat, aki azt javasolta, hívjam a Vöröskeresztet...

A Stuttgartban töltött kilenc hónap értékes tapasztalatokkal gazdagított és szívesen megismételném..  Folyékonyan beszélek németül, örülök, hogy megismerhettem a kultúrát és élmény volt a tanítás.  A Cf-em is visszafogottan viselkedett, és nem rendetlenkedett velem ottlétem alatt.  Örömmel meghallgatnám más Cf-es beszámolóját is külföldön töltött élményeiről.